Erdőgazdálkodás

                                                             Természeti adottságaink

Az általunk kezelt erdők a Kisalföldön és a Sokoró dombjain, Győr-Moson-Sopron megyében helyezkednek el. A természeti adottságok számunkra legfontosabb, meghatározó eleme a víz, ami néhol áll, és túlontúl sok van belőle (Hanság), néhol nagy mennyiségben ömlik, jelentős nagyságú területeket hálózva be (Szigetköz), néhol kisebb patakokban csörgedez, illetve a talajban szivárog (Rábaköz), míg másutt nagyrészt (kisalföldi homokvidék) vagy csaknem teljesen (Sokoró) hiányzik.
A víz változatos mennyisége és megjelenési formája, valamint az egyes tájak földtörténete a túlnyomórészt sík domborzat ellenére a felsorolt tájegységekben egymástól lényegesen eltérő termőhelyeket alakított ki, amelyeket értelemszerűen más-más fafaj-összetételű és szerkezetű erdők foglalnak el.

A Hanság egy természetes mélyedés, ami két, egymással megegyező tulajdonságokkal rendelkező medencére különül el. 35 ezer hektárnyi kezelt területünkből mintegy 12 ezer hektár található ebben a hajdani mocsárvilágban, aminek arculata a lecsapolások miatt napjainkra gyökeresen megváltozott ugyan, ám a hosszú idők alatt felhalmozódott (és folyamatosan, lassan bomló) növényi maradványokon, a tőzegen települt láptalajok és a mélyedés-jelleg miatt ismétlődő vízborítások jelenleg is döntően meghatározzák (korlátozzák) az erdőgazdálkodás lehetőségeit.
Bár a térség felszíne csak néhány (3-5) méterrel fekszik alacsonyabban, mint a Kisalföld többi része, ez a szintkülönbség elegendő ahhoz, hogy a felszíni és a felszín alatti vizek nagy mennyiségben összegyűljenek. Ősállapotában a tájnak alig volt lefolyása; napjainkban is csak a csekély esésű Rábca tudja elvezetni e vizeket keleti irányba, meglehetősen lassan. Ebből fakadóan gyakori jelenség a néhány ezer hektáros nyílt vízborítás (belvíz), mindennapos a magas talajvíz (a felszín alatt csupán 0,5-1,5 méter mélységben), ugyanakkor a nyári időszakok egyre hosszabb és forróbb száraz periódusai során egyre sűrűbben süllyed 2 méter alá a talajvíz. E három állapot közül csak a középsőt (a magas talajvizeset) viselik el az erdők számottevő károk nélkül; a mélyebb talajvizeset azért nem, mert az elhalt növényi maradványokból álló, ásványi anyagoktól szinte mentes, könnyű, laza láptalajok rendkívül gyorsan és teljes mértékben kiszáradnak.
A leírtakból érzékelhető, hogy kihívásokban bővelkedik a hansági erdőgazdálkodás. Ősállapotában a táj nem tudott beerdősülni, egyértelműen a tetemes és állandó vízborítottság miatt. Az első erdősítéseket a 19. században megindult lecsapolási munkálatok után lehetett elvégezni, a medencék magasabb, peremközeli részein; az ültetett fafaj a bőséges vizet legjobban eltűrő mézgás éger volt. A lecsapolás soha nem látott lendületet kapott az 1950-es években. Ekkor hozták létre a térség kiterjedt csatorna-hálózatát, amely nélkül reménytelen volna itt az erdőgazdálkodás. Ekkor kerültek szárazra a medencék legmélyebb részei is, így a következő évtizedekben többezer hektáros léptékben történtek erdőtelepítések, immár a jövedelmezőbb nemes nyárakkal. Ezektől (és általában az erdőtől) azóta a természet a legmélyebb helyeket visszaragadta magának. Jelenleg a mélyebb fekvésekben égert, a legnagyobb területen, közepes fekvésben nemes és szürke nyárat, míg a kevés magasabb helyen (ahol a talaj számottevő ásványi anyagot is tartalmaz) kemény lombos állományokat: tölgyeseket, kőriseseket, fekete diósokat találunk.

A túl sok, álló, pangó víz teszi nehézzé az erdőgazdálkodást a Hanságban; a még több víz, ha megfelelően áramlik, valóságos áldás ugyanezen tájhasznosítási formának. Ezt láthatjuk a Szigetköz esetében: a számtalan, bővízű Duna-ág nagy területeket hálóz be, eszményi vízellátást biztosítva többezer hektáros területen. A kialakult szigetek elég magasak ahhoz, hogy rajtuk tartósan és biztosan megmaradhasson az erdő, a talaj a folyó kavicstakaróján leülepedett, ásványi és szerves anyagokban egyaránt gazdag finomszemcsés hordalékból alakult ki, az évenként jelentkező, legfeljebb néhány hétig tartó elöntés (árvíz) pedig a talaj vízzel való telítésén túl további értékes hordalék lerakásáról is gondoskodik.
Mintegy 6,5 ezer hektár erdőt kezelünk e kedvező feltételek között. A hajdani ártéri ligeterdők helyét már 5-8 évtizeddel ezelőtt nemes nyárasok (és füzesek) foglalták el, amelyek az optimális termőhelyet kiemelkedő hozamokkal hálálják meg. Természetvédelmi megfontolásból napjainkban ugyan visszaszorulóban vannak, ám még így is a hullámtér meghatározó elemei. A tájegység nyugati szélén kanyargó Mosoni-Dunát ugyanakkor kemény lombos állományok, főleg kocsányos tölgyesek és kőrisesek kísérik.

A Kisalföld nagyobb folyóktól távolabb eső, nem medence-jellegű, azaz természetes lefolyással bíró területe a Rábaköz. Sík voltából fakadóan hajlamos a belvizesedésre, ami viszont csak a legnagyobb cspadékú években és csak kisebb területrészeken következik be. A déli irányból a síkságra futó folyók, a Rába és a Répce itt rakták le kavicshordalékukat, amelyen zömmel kötött réti talajok települtek. A felszín alatt 4-8 méter mélyen tartózkodó talajvizet ezek a talajok képesek a gyökérzónába juttatni, így több helyen jó vízellátottságról beszélhetünk, ami – a kötött talaj mellett – kedvez a kocsányos tölgynek. Sajnos, a kavicstakaró jelentős nagyságú területen rendkívül közel van a felszínhez; az így kialakult ún. cseri talajok már szárazabb és így kedvezőtlenebb feltételeket teremtenek, amit a cser még hasznosítani tud. E két fafaj mellett kisebb mértékben a múlt században ültetett, mára jobbára pusztuló fenyveseket, valamint a legszárazabb területek akácosait találhatjuk meg a tájegység általunk kezelt mintegy 5 ezer hektárnyi erdejében.

A Duna szélfútta hordaléka Győr környékén nagy területeket borított be az elmúlt évmilliók során. A térszín megemelkedett, e tájrészt a folyók, patakok ezért elkerülik, ráadásul a lerakódott homoktalajok a lehulló nem túl sok csapadékot gyorsan és könnyen engedik át magukon nagy mélységekbe, ahonnét a növények nem tudják felszívni. Így jött létre az erdőgazdálkodást próbák elé állító kisalföldi homokvidék a maga szárazságával, amit – csekély növekedéssel – az akác, a fenyő és a szürke nyár tud úgy-ahogy elviselni. Mintegy 6 ezer hektáron kezelünk erdőket ezen a kedvezőtlen adottságú tájon.

A Sokoró három dombvonulata is a szél hatására jött létre, ugyanúgy a Duna meszes hordalékából. A vizet szintén könnyen áteresztő talaj miatt állandó vízfolyás nem alakult ki; az összefolyó csapadékvizek a völgyek alján eltűnnek a föld gyomrában. Az ebből fakadó száraz körülményeket a cser mellett az akác és a fenyő (erdei és fekete fenyő) viseli el, míg a kedvezőbb vízellátottságú mélyebb részeken, illetve az északra néző, kevésbé száradó domboldalakon kocsányos és kocsánytalan tölgyet s találunk. Ebben a tájegységben 5,5 ezer hektár erdőt kezelünk; ennek fele cseres.

Erdőművelés

Szakmánk alapja az erdőművelés. Erdőgazdaságunk fő célja az erdők folyamatos fenntartása és megújítása. Négy erdészetünknél a fakitermelésekből adódóan évente 250-300 hektár üres területen kell fiatal erdőt létrehozni, a fentebb ismertetett változatos termőhelyeken. A feltételek általában nem kedveznek a természetes (mag-, illetve sarj-) eredetű felújításnak, ezért a terület négyötöd részén mesterséges módon: csemeteültetéssel, magvetéssel hajtjuk végre ezt a feladatot. A felújítások során két fontos törekvésünk, hogy az idős állomány letermelése után minél előbb elvégezzük az ültetést vagy vetést, valamint, hogy a csemeték minél rövidebb idő alatt olyan méretet és állapotot érjenek el, ami további megmaradásukat teljes mértékben garantálja. Ehhez folyamatosan ápolásra: a gyomnövényzet megfelelő mértékű visszaszorítására van szükség, emellett meg is kell védenünk őket a károsításoktól.
Évente 30-50 hektáron hajtunk végre erdőszerkezet-átalakítást (főleg védett természeti területen), melynek során a nem őshonos fafajú erdők helyén őshonos állományokat hozunk létre.

Fakitermelés

Az erdővel való gazdálkodás meghatározó tevékenysége a fakitermelés. Az erdőből kitermelt faanyag értékesítése adja árbevételünk jelentős részét, ami lehetővé teszi a kitermelt erdők felújítását, nevelését, de mindazt a sokrétű tevékenységet is, amit védelmi és közjóléti téren folytatunk. Évente 250-300 hektár fakitermelést végzünk életkoruk végén járó, vágásérett állományokban. E véghasználatok legnagyobb hányada tarvágás; fafajaink túlnyomó részének felújítása csak ezt követően végezhető el. Évente 40-70 hektár területen tudunk folyamatos erdőborítást biztosító fokozatos felújító vágást, szálalóvágást végezni, amit természetes mag eredetű felújítás követ. A véghasználatokon kívül előhasználatokat is végzünk, ugyanis a fák növekedése miatt az állományok e gyérítések nélkül időről időre túlzottan sűrűvé válnának. Évente összesen 2200-2700 ha nagyságú területen végzünk fakitermelési munkát (ennek tehát alig több, mint tizede véghasználat), melynek során 130-140 ezer köbméter erdei faválaszték áll elő (ebben a véghasználatok aránya már 70%).